Egy város, egy munkahely, egy asszony

Dr. Abonyi József nyugalmazott főorvos mesélt az életéről

Készséggel beleegyezett a születésnapi beszélgetésbe dr. Abonyi József, a Bajai Szent Rókus Kórház nyugalmazott főorvosa. Mindössze annyit kért: délelőtti órákban ejtsük meg az interjút, mivel délutánjai foglaltak: állandó partnereivel minden délután hatalmas bridzs-partikat bonyolítanak on-line formában, számítógépen. Így aztán napsugaras délelőttön beszélgettünk a Széchenyi utcai családi ház kertjében, ahol szóba került a méltán elismert bajai tüdőgondozó felvirágoztatása, a tbc elleni sikeres küzdelem, legendás orvos-kollégák, valamint a tizenharmadik dédunoka születése is, amely akár a május 14-én esedékes 95. szülinapra is eshet. Beszélgetőtársamat elsőként arról kérdeztem, mi vezérelte az orvosi hivatás irányába.

– Talán hihetetlenül hangzik, de eleinte semmiféle hivatástudat nem vezérelt. Nem is tudnám pontosan megmondani, mikor fordult az életem ebbe az irányba. Talán annak tulajdonítható a választásom, hogy a gimnázium nyolcadik osztályában tanultunk egészségtant, és annak révén az a benyomás alakult ki bennem, hogy ez szép szakma lehet. Későn érő típus voltam, elég nehezen jöttem rá, hogy komolyan kell venni az életet, de a tanárunk előadásai hatást gyakoroltak rám, a kihívásokat pedig már akkor is szerettem. Nagy létszámú osztályban érettségiztem: 42-en voltunk, mivel 1920-ban születtünk, és akkoriban, az első világháború után történt egy nagy népességrobbanás. Az osztályunkból orvosnak senki sem akart jelentkezni, érdekes módon azonban állatorvosnak hatan is. Engem ez elgondolkodtatott, és a tanárom biztatására a budapesti orvosi egyetemre jelentkeztem. Fel is vittem a kézzel írott felvételi kérelmemet a dékáni hivatalba, ahol közölték, hogy augusztus 25-e után kint lesz a névsor a táblán. Akkoriban nem küldtek értesítést, hanem még egyszer fel kellett utaznom Budapestre megnézni, rajta vagyok-e a listán. Rajta voltam. Abban az időben nagyon sokat utaztunk hajóval, mert feleannyiba került, mint a vonat, és időben is sokkal kedvezőbb, kényelmesebb volt.

– Mit szólt a család ehhez a hivatáshoz?

– Iparos családból származom, apám könyvkötő volt. Nagyon szép szakma, szinte már az iparművészet határán mozog. Nagyszüleim kiscsávolyi parasztemberek voltak, apám pedig már iparos. Akkoriban az a szokás élt az ilyen összetételű családokban, hogy ha legalább két gyermek volt, az egyik egyetemi tanulmányokat folytasson. Úgy alakult, hogy én lettem az, öcsém pedig apánk hivatását vitte tovább, a Kossuth Lajos utcában dolgozott. A Pákoliczok (ez volt a család eredeti neve – a szerk.) egyébként is mind jó képességű emberek voltak: nem annyira kreativitásban, inkább kivitelezésben jeleskedtek, ácsok, kőművesek is bőven akadtak köztük. Tehát, az érettségi évében döntöttem a további pályámról. A jogi és a bölcsészkaron is négy évig kellett volna tanulni, nekem ez kevésnek tűnt. Az orvosi karon azonban öt évig, ezt már sokkal komolyabbnak tartottam. Pestre pedig azért mentem, mert akkor a perifériás közlekedés sokkal nehezebb volt, oda könnyebben tudtunk eljutni, mint Szegedre. Csodálatos éveket töltöttem az egyetemen, amely akkoriban az ország vezető intézményének, a professzori ambíciók csúcsának számított. Azon kívül megadta az egyetemi polgári rangot és büszkeséget is. Egyszerű kollégiumban laktam, igyekeztem minél kevesebb anyagi gondot okozni a szüleimnek.

– Hamar feltalálta magát a fővárosban?

Igen, és ebben a zene és az élénk kulturális élet segített a legtöbbet. Én már Baján rákaptam a muzsikálásra, a fővárosban pedig igazán ki tudtam élni magam, koncertekre jártam a hozzám hasonlóan zenerajongó bölcsész barátaimmal. Baján az iparosok utánozták a polgári családokat: a gyerekeknek muzsikálni kellett tanulniuk. Én magam is hegedültem. Nagy hagyománnyal bírt itt bizonyos értelmiségi osztályok körében a házi muzsikálás, vonósnégyes formájában. Míg mások kártyázni jártak össze, mi zenélni. A vonósnégyesnek amúgy is hatalmas az irodalma, Haydn maga is több mint száz kvartettet írt, Mozart és Beethoven is számosat. Baján több kvartettben is játszottam akkoriban, amelyek mindig más-más háznál jöttek össze. A komolyzene iránti vonzalmam máig is tart; úgy érzem, lehet zene nélkül is élni, de nem érdemes. Nekem ez hozzátartozik a teljes élethez. Játszottam a vízügy zenekarában, énekeltem kórusokban is. Most már nem muzsikálok aktívan, csak zenét hallgatok, minden este kb. egy órát. Nagyböjt idején például minden este Bach muzsikáját hallgattam a számítógépemen. A youtube egy igazi kincsesbánya, rengeteg jó minőségű, szinte hibátlan darabot lehet itt találni.

– Szakmai érdeklődése hogyan alakult ki?

– Rég eldöntöttem, hogy mindenképpen elméleti szakot, vagyis a belgyógyászatot fogom választani. Ez érdekelt kezdettől fogva: a diagnosztika, a kórisme megállapítása. Olyan, mint egy kisebbfajta nyomozás. Már amikor az itteni kórházba bejárogattam gyakorlatra, majd szigorlóként is a kórbonctant preferáltam. Kórterembe öt éven keresztül alig tettem be a lábam, hanem Cseh Imréhez jártam le a kórbonctanra. Nagyon sokat boncoltam. Így valamiképpen más szemléletet is kapott a gondolkodásom, részben a funkcionalitás felé. Sokat segített, magam elé tudtam képzelni bármely szervet, hiszen a kezemben tartottam azt. 1944 júniusában végeztem, akkor épp nem volt hely a belgyógyászaton, és Burg Ete főigazgató maga mellé vett a szülészet-nőgyógyászatra. A karrieremet tehát ott kezdtem, kb. 4-5 hónapig tartott ez az időszak, de rövidebb idő is elég lett volna, hogy kiábránduljak ebből a szakmából. Onnan hívtak be katonának.

– Bajára mindig is vissza akart térni?

– Ha egy mondatban szeretném összefoglalni életem hitvallását, ez lenne az: egy város, egy munkahely, egy asszony. Ráadásul úgy tűnik, nálunk a minta ragadós. Két gyermekem van, 5 unokám és pillanatnyilag 12 dédunokám: a mi családunkban mindenki az első házasságában él. A nagyszülőkig visszamenően tősgyökeres bajai vagyok. A 30-as évek közepén óriási ambícióval történtek a névváltoztatások, nálunk a fél osztály, csupa sváb, bunyevác és zsidó, magyarosított. Akkoriban gyakran hallottam a rádióban egy kellemes orgánumú színészt, Abonyi Gézát. Mivel a P betűs nevek már nagyrészt foglaltak voltak, így végül az öcsém és én Abonyira változtattuk a nevünket. Baján ezt egyébként annyira komolyan vették, hogy még maga Vojnics polgármester is Borbíróra magyarosított.

Hihetetlen szerencse kísérte végig az életemet. Már maga az a tény, hogy itt beszélgetek magával 95 évesen. Szerencsés szülőpár gyermeke vagyok. Október 1-jén, két héttel az oroszok bevonulása előtt kaptam meg a behívót. Föl is mentem, eleget téve a parancsnak, Pestre. Felvidékre kerültem, Pozsony mellé, egy orvos századba, karácsonykor onnan szöktünk meg négyen. Szerencsés körülmények között január elejére, orosz segítséggel haza is értem Bajára. Fölkérezkedtem orosz autókra, ők is respektálták a vöröskeresztes karszalagomat. Amint hazaértem, rögtön jelentkeztem is a kórházban, és akkor már a belgyógyászatra kerültem, mert alig voltak itthon orvosok. Onnantól kezdve a belgyógyászattal jegyeztem el magam. Tetszett ez a spekulatív szakma: az embernek törnie kell a fejét, és egy láthatatlan algoritmus megy végig a fejében arról, hogy mi lehet, elkezdi kettéválasztani a dolgokat, hiszen minden körülmény és tünet más és más állapotra utalhat. Itt is szerencsém volt, rendkívül jó főnökkel dolgozhattam együtt, Meződy Jakabbal. Neki mindkét fiából is igen jó orvos lett. Néhány évet mellette tölthettem. Abban az időben a szakma az orvos szemére, fülére, a tapintó kezére, a kopogtató ujjára volt ráutalva. Még nem úgy működött, hogy az ember egy csepp vért betett valami gépbe, amely kiadott harminc paramétert, ahogy manapság, hanem spekulálni kellett, és jól hallani. Rá kellett érezni a dolgokra, a mellette és ellene szóló érvek felsorakoztatásával, meg azzal is, hogy mennyire gyakori kórképről lehet szó. Szívesen maradtam volna belgyógyász végig, de a karrierem végül a tüdőgyógyászathoz vezérelt. Itt az első néhány év unalmasan telt, mert csak a tuberkulózissal foglalkoztunk. 1950-ben hívott a megyei tisztiorvos, hogy szeretné rám bízni a bajai tüdőgondozót. Bár nem voltam tüdőgyógyász, de ehhez a megbízáshoz hozzátartozott, hogy a pesti tüdőklinikán elvégezzek egy féléves kurzust, és letegyem a szakvizsgát. 1951. január 1-jén elfoglaltam a tüdőgondozó állását, és 1989-ig ott voltam. De amikor kérték a segítségemet, utána is bejártam.

Milyen szakmai kihívásokkal találkozott ebben az új szerepben?

– Lassan a szakma is átalakult, hiszen kifűrészeltük magunk alól a fát azzal, hogy felszámoltuk a tbc-t. Előbb jöttek a jó szűrővizsgálatok. Én még jártam átvilágító készülékkel is a falvakat. Aztán jöttek a nagyon jó gyógyszerek, és a 60-as évek közepére a tbc megszűnt népbetegség lenni. Olyan alacsony volt a megbetegedések száma, hogy már nem lett volna érdemes csak ezzel foglalkozni. Az országban, abban az időben kb. 170 tüdőgondozó működött. A szakma ekkor nagyon okosan kiterjesztette magát pulmonológiára, tehát nem csak egy betegséggel, hanem egy szervvel foglalkozunk, a tüdővel, amelynek több nyavalyája is van: átvette a hörgőasztmát, a tüdődaganatokat, gyulladásokat, tüdőtágulást, krónikus légúti betegségeket. Tehát megint lett jövője a szakmának, lehetett tovább búvárkodni és törni a fejünket. Ebben már én is jól éreztem magam.

– Baján évente 160-180 új tébécés megbetegedést jegyeztünk, és kb. 600-ra volt tehető az aktuálisan nyilvántartott, kezelésbe bevont betegek száma. Nagy beteganyaggal kellett tehát foglalkoznunk. Ez annyira lecsökkent, hogy most már évente talán 8-10 esetet jegyeznek, tavaly már csak négyet. Így aztán a szemem láttára született meg egy új orvosi diszciplína, a pulmonológia. Sőt, arra törekedtem, hogy ezt terjesszük ki az egész mellkasra. Többé-kevésbé ugyanazok a vizsgálóeszközök: röntgen, ultrahang, EKG. Mára maga a kardiológia is tovább differenciálódott, hiszen van, aki csak a ritmuszavarokkal foglalkozik, ők az aritmológusok. Akkoriban a járványok is hozzánk tartoztak, a háború után diftéria, tífusz bőven előfordult még. Száz körüli ágyunk volt, én naponta háromszor végigjártam a betegeket: egyszer a főorvosommal, kétszer pedig önállóan, ez volt az úgynevezett alorvosi vizit. Tehát volt egy terjedelmes beteganyag, hogy megtanuljuk a szakmát. Ez kis biztonságérzetet is adott az embernek. Rengeteget dolgoztunk, én gyakorlatilag január 1-jétől december 31-ig állandóan ügyeletben voltam. Eleinte bent is laktunk a kórházban.

– Mikor lépett be a történetbe az egy asszony?

Diákszerelem volt, amely kitartott hatévi pesti tartózkodásom idején is. Az érettségi évében ismertük meg egymást. Amikor hazatértem az egyetemről, első dolgom volt, hogy adott szavamnak megfelelően oltár elé vezessem a menyasszonyomat. 2001-ben veszítettem el, 79 évesen halt meg. 56 évet éltünk együtt. Hihetetlenül toleráns asszony volt, rendkívül sokat köszönhetek neki. Szabadságra olyankor mentünk, ha valaki helyettesített, de például eleinte hat évig egyáltalán nem voltam szabadságon. Ha elmentem vonósnégyesezni, vagy a gyerekeket levittem a Dunára fürdeni, akkor is bármikor értem jöhettek. Sosem mentünk sehová egyszerre a feleségemmel, ha kellett, akkor ő jött utánam, ha hívtak a kórházba. De akkoriban nem is rendelkeztünk ekkora mozgástérrel, könnyű volt szerénynek lenni. Később, amikor a már tüdőgondozós lettem, kicsit könnyebb lett.

– Milyenek voltak akkortájt a körülmények a bajai kórházban?

– Szakmailag nagyon magas színvonalú, jó hírű kórház volt. Ez abból is látszott, hogy amikor 5. év végén kötelező kórházi gyakorlatra kellett mennem, és az egyetemen kaptunk néhány javaslatot arra nézve, hová érdemes menni, akkor Baját, Burg Etét és Meződyt ajánlották. Azt is hozzátették: ha tehetem, maradjak is ott. Egyetemi magántanár is legalább három volt már akkoriban az orvosi karban: Cseh Imre, Burg Ete, Jancsin József és Tokay László. Ők szakmailag és emberileg is magas szinten álltak, bátran nevezhetem őket példaképeknek. Cseh Imrétől tanultam meg a szakmai alázatot és azt, hogy nem létezik abszolút igazság. Jancsintól főleg az orvos-beteg kapcsolatról tanultam sokat. Az orvos mindig egy kicsit fölényben van, de ezt nem szabad éreztetni a beteggel, és ő ezt nagyon jól csinálta. Meg kell hallgatni a beteget türelemmel. Fodor László főnökömtől pedig az orvos-orvos közötti kapcsolatról tanultam sokat, nagyon kollegiálisan és udvariasan viselkedett mindenkivel. Burg Etének ez nem tartozott az erősségei közé. Nagydarab ember volt, rendkívüli humorral, kitűnő felkészültséggel. Mindig csodáltam, hogy ilyen okos ember hogy lehet nőgyógyász, miért nem ment belgyógyásznak. Rockefeller-ösztöndíjasként Amerikában, Baltimore-ban is tanított, a diákok nagyon szerették, mert lassan beszélt, és értették, amit mond. A szülészet-nőgyógyászaton belül fejlődéstannal foglalkozott. Nagyon jó kézügyességgel rendelkezett. Ő vette át Róna Dezsőtől az igazgatást. Nagy szerencsének tartom, hogy egy ideig vele dolgozhattam. 1958-ban halt meg: agyvérzést kapott műtét közben, fél órán belül meg is halt. Érdekes módon, amikor a fia született, ő már érezte, hogy nem tudja felnevelni.

– Mikor tudtak a kórházból önálló otthonba költözni?

Öt évig laktunk bent, utána kaptam egy lakáskiutalást. Akkoriban lakásgazdálkodás működött, a tulajdonos nem szólhatott bele, ki lakik a házában. Így kerültünk a Szent Antal utcába. Nem sokkal később találkoztam Péterfai János nőgyógyásszal, aki épp Kalocsára készült költözni, és azt mondta, nekem szeretné átadni a Széchenyi utcai házát. Azóta itt lakom.

– Az utóbbi időkben elég nagy figyelem irányult a tüdőgondozókra....

– Érdemes megemlíteni azt az embert, aki ezt kitalálta. Őt Wichmann Dénesnek hívták, a budapesti János Kórház Tüdőosztályának orvosa volt, aztán Mosolygó Dénesre magyarosított, és államtitkár lett: ő helyezte az osztályok elé a tüdőgondozókat, hogy ez legyen az alapja a betegség elleni küzdelemnek.

Elég konzervatív voltam a szakmában, ami nem ortodox szemléletet jelent. Sosem véleményeztem beteget csak a leletei alapján: ha nem láttam, nem mondtam róla véleményt. Vizsgálat nélkül sosem engedtem el beteget. Sajnos, bőven akadt ellenpélda is ilyesmire.

– Felfogása szerint ki számít jó, és ki számít rossz orvosnak?

– Lehet valaki jó ember, de rossz orvos, ha nem tudta elsajátítani azt a sajátos orvosi gondolkodásmódot, amely a szakma jó gyakorlásához szükséges. Kell hozzá szociális érzékenység, az együttérzés készsége, nem szabad különbséget tenni az emberek között, mindenkit egyformán kell kezelni. Engem egyszer valaki úgy jellemzett, hogy mindenkivel ugyanúgy beszélek. De számomra ez volt a természetes.

Meséljen egy „szakmán kívüli” meghatározó élményéről!

– Hatvanéves koromban, 1980-ban megajándékoztam magam egy amerikai úttal. Egyedül utaztam, mert a feleségem sokat betegeskedett, nem akart velem jönni. De engem elengedett. Turistaútlevelet kértem, és kaptam is. Előbb New Jerseybe mentem, onnan bejárogattam New Yorkba, aztán tovább mentem Bostonba, Chicagóba, onnan Las Vegasba, aztán San Franciscóba, és persze a jazz miatt New Orleansba is ellátogattam. Washingtonban, a Fehér Házban is jártam, ugyanis olvastam valahol, hogy déli 12-ig minden amerikai állampolgár alkotmányos joga bemenni oda. Kivártam a soromat, senki sem igazoltatott, bemehettem. Akkoriban még nem volt ennyi ellenőrzés, de ilyen zsúfoltság sem. Hát, ez volt az én nagy kirándulásom.

– Hogyan élte meg a nyugdíjazását?

– Nem okozott túl nagy megrázkódtatást, mert utána is dolgoztam. Magánrendelőt is fenntartottam, és ide még jöttek olykor-olykor, de ezt nem nagyon pártoltam, mert tisztában voltam a korlátaival. Nem lehet ezt a végtelenségig művelni, ha tudom, hogy a kórházban sokkal jobban el tudom látni a betegeket, úgyhogy magam kértem, hogy inkább a kórházba jöjjenek. Én itt is csak diagnosztikával foglalkoztam, terápiával nem. Ha a kollégák véleményt kértek, akkor is csak terápiás ajánlást adtam mellé, meghagyva az orvosi szabadságukat.

– Mikor hagyott fel végképp az orvoslással?

– Egyszer csak észrevettem, hogy egyedül ülök a rendelőben, és olvasom a szakirodalmat. Az viszont kellett, mert minél nagyobb lett a családom, annál jobban igénybe vettek orvosként, naprakésznek kellett lennem a szakma több ágazatában is.

– Hogyan telnek a napjai mostanában?

– Sajnos mozgáskorlátozott lettem, nagyobb távolságokat már nem tudok megtenni. Két évvel ezelőtt máról holnapra nagyon komoly, kiterjedt tüdőgyulladást kaptam, embóliára is gyanakodtak. De hát mit kapjon a tüdőgyógyász, ha nem ilyesmit...? Elég nehezen rángattak vissza az életbe. Masszív szteroidterápiára volt szükség, ami viszont felgyorsította az időskori csontritkulást: összeroppantak a csigolyáim, úgyhogy néhány hét sem telt bele, és mindenki óriás lett körülöttem. Bottal azonban elég jól tudok itthon mozogni. Mostanában a legnagyobb szenvedélyem a bridzs. Mint minden kártyás karrier, az enyém is tarokkal indult, aztán áttértem a bridzsre, amely nagyon jó elmesport. Most már főszereplője az életemnek: az interneten játszom minden délután, és online versenyeken is részt veszek. Remekül karbantartja a mentális kondíciót, hiszen memorizálni és számolni is kell közben. Régen Baján is működött bridzsklubunk, de aztán elfogytunk, a fiatalok pedig nem érdeklődnek, nincs utánpótlás.

– A kerek születésnapra családi ajándék is érkezik.

– A tizenharmadik dédunokám születik meg májusban, de nem biztos, hogy épp a születésnapomra. Egyszer már majdnem így sikerült, mivel legidősebb dédunokám – aki már 23 éves, és Németországban dolgozik – május 12-én született. A lányom az apám születésnapján született, az egyik dédunokám pedig épp az anyja születésnapján, szóval, előfordultak ilyen egybeesések a családban. Egyébként férfidominancia van, tíz fiú dédunokám van és három lány. Nem szeretem az ünneplést, nem szeretek semminek a középpontjában lenni.

Sándor Boglárka
(Megjelent a Bajai Honpolgár 2015. májusi lapszámában)

Vissza a hírekhez